Az öregedő futballista
Szerző: Esterházy Péter
Az öregedő futballista (továbbiakban:
ö. f.) többnyire családos, meghatározhatatlan korú,
lassú emlős; ö. f.-nek lenni, ha nem függetlenül is
a kortól: állapot, bölcselet, világnézet. Helyünk
a világban. Ö. f. alapvetően gonosz lélek, amit csak
ellenszenvesebbé tesznek az ellágyulás hullámai, a
humanizmus tajtékja és az őt kétségkívül körülvevő
csönd. Ö. f. főként gyanakvó. Minden gyanús, legfőképp,
ami nem gyanús. (Az övéhez képest a kommunista mozgalmak
öngyilkos, osztályharcos gyanakvása a harmincas vagy
nálunk az ötvenes években - szóra sem érdemes, kedélyes
bizalmaskodás, no hát eltekintve a halottaktól. Milyen
keveset tudott Puskáshoz képest Rákosi...) Ö. f. dogmatikus.
Mindenkit fiatalnak lát. Elébb a
húsz-, aztán a huszonöt, majd a harmincéveseket tekinti
gyereknek. A harmincöt éveseket már nem, mert úgy
gondolja (hosszú évekig), hogy ő is annyi. Megy az
utcán, és nemcsak hogy szinte mindenki fiatal, de
egészen bizonyosan futballista is (itt a gyanúsított
kopaszsága, pocakja, fél lába, női mivolta akár együttesen
is - képzeljük magunk elé! - csak annyi akadályt jelentett,
mint az elébb említett társadalmi tragédiáknál az
igazság: azaz semmit). És akkor mindezek egyet akarhatnak:
bekerülni a csapatba, s talán mondanunk se kell, ki
helyére. Ennek megfelelően megteszi az ellenlépéseket,
ö. f. a Nagy Mahinátor, hosszú, konspiratív telefonokat
bonyolít a szertárossal és a kapussal, egyszóval a
mérvadó személyiségekkel, valamint egy közelebbről
meg nem nevezhető, befolyásos személlyel, nem retten
vissza az edzőnek szóló névtelen telefonoktól, vagy
épp az edző nevében fölhívni a nagyreményű, fiatal
csatárt, hogy mondjuk, a vasárnapi meccs egy órával
később lesz, s aztán vasárnap nagy hangon a fiú védelmére
kelni, istenem, hát elkésett, kivel nem fordult már
ez elő, de nagyon tehetséges, igaz, rendnek kell lenni...
Ö. f. még nem öreg. Edzésen(!) még
mindent ő tud a legjobban. Így aztán kevély. A kevélység
kézen fogva jár a megalázkodással, mert ö. f., aki
magát az idő és a labda urának gondolván előjogokat
követel, tiszteletet, elismerést és fix helyet - s
ha azt olvassa a szaksajtóban, hogy senkinek sincs
bérelt helye, azt személyes támadásnak és intrikának
veszi -, egyszersmind ő az, akiből az önbecsülésnek
még a morzsája is hiányzik, a pályán eltölthető minden
percet az Élet bőkezű ajándékának tart, ajándéknak,
melyet tehát ki sem lehet érdemelni, csak megköszönni.
Szóval egy ilyen ö. f. az nagyon hálás tud lenni.
Ö. f. - látjuk - egy hisztérikus,
szép, viharos múltú vénkisasszony (l. mint mindig
Flaubert és Bovaryné viszonyát). De mindez csak anekdota.
Ö. f. természetrajzának két fundamentális pillére:
a lustaság és a rinya. Lustaságát bízvást nevezhetjük
ontologikusnak. Valami mély, higgadt tompaság és ellenkezés
ez, amely nem elhatározás kérdése, sokkal természetibb
annál (kérdezhetjük-e a sziklát, mért nem repül, és
az erdőt, hogy mért nem rohan, s az aranyat, hogy
mért nem úszik), egy ideig el lehet fedni kis futkározással,
gimnasztikával, de aztán eljön az igazság pillanata,
ö. f. nem is megáll, de lecövekel végérvényesen, nagyot
sóhajt, hogy beleremegnek a csillagok, s szinte a
firmamentummal együtt löki ki a szót: NEM. Egy tapodtat
se tovább. Egy lépést se. Nem akarok szenvedni tovább.
Elég. Magamtól én már többé nem futok. - Labda nélkül
már eddig se nagyon, és a ritka, tíz méteren túli
sprinteknél elfogta őt a hosszútávfutók rettenetes
magánya, de eztán már csak álldogálni fog ott a zöld
gyepen, örökétig, nézdegél, gondolatait rendezi, tűnődik,
eközben kicsit zavarja az a rohangálás ott a pályán,
ez a szeleburdi összevisszaság, melyről, rémlik, neki
is vannak emlékei. (...)
Ö. f.-nek mindene fáj. Ami van, az
fáj vagy fájni fog. Nincsen olyan mozdulat, amelyhez
ne kapcsolódna fájó múlt, fájó történet és jelen idejű
"rinya". Kötözések, ragasztások, fagyasztások,
bokagumi, térdgumi, combgumi, fáslik, kötszerek, kenőcsök,
olajak, görcsoldó pirulák. Ha rendesen bemelegít,
halálosan elfárad, ha nem, rásérül. Ha így csinálok,
fáj, panaszkodom gyerekként apámnak. Hát ne csinálj
úgy, válaszolta egyszerűen.
Ö. f. a térdét tiszteli leginkább.
Van a porcleválásnak egy fajtája, melyet úgy hívnak
- így hallotta -: porcegér. Erre a porcegérre sokat
gondol. Hogy ott bolyong a térdében, ott tanyázik
- ettől ö. f. különbnek érzi magát, kiválasztottnak
és sebezhetőnek. Néha szeretettel megsimítja a térdét.
A porcegeret Bélának hívja, és tegezi. Ha ne adj'
Isten gólt rúg, odaszól: Jó Bélám, akkor ezt most
bevágtuk... Úgy érzi, Béla a barátja, rá számíthat.
A barátság fájdalommal jár, így már ezt is tudja.
A "rinya" teljességre törekszik,
nagyravágyó, mindent akar: a lebegő boka hálás terep
a különféle szalaglazulásokkal, az Achilles-ín titokzatos
gyulladásai, az izomgörcsök tömkelege (vádli, comb),
az érzékeny lovaglóizom, s ó, a húzódások, a makacs
húzódások, majd a váratlan nagy orvtámadás: hátizmok!
Ki hitte volna egyáltalán, hogy léteznek; és innét
már csak egy ugrás, egy rosszul sikerült, a nyakizom:
mint végső árulás. S a bűnök a deréktájon...
(részlet a június 9.-én megjelent
"Utazás a tizenhatos mélyére" című könyvből)
